Így nyaranta, langyos estéken előfordul, hogy leülünk barátokkal beszélgetni az élet dolgairól, és két pohár száraz vörös bor után néha elfog a kétség, hogy valóban jól csináljuk-e az életben a dolgainkat. Jól nevelem-e a gyerekeimet, jól szeretem-e a feleségemet, tisztelem a szüleimet, rokonaimat, barátaimat, ügyfeleimet.
A múltkorában zsibbadás közben eszembe jutott Janó bá. Az öreg faluhelyen lakik, testvérem házával szemben, az utca túl oldalán, körülbelül háromszáz méterre a kocsmától. Alkoholista, bár sosem rúg be. Permanensen van ittas állapotban.
Egyszer kora délután érezve a szükségét, hogy a permanens állapotot fenntartsa, kitolta az utcára a biciklijét, gondosan behajtotta maga mögött a kaput, majd a földút közepén leguggolva megtapogatta a kerekeket, jól fel vannak-e fújva, majd tapasztalva, hogy minden rendben van, felült a biciklire, és mint akinek az élete múlik rajta – talán így is volt – eszetlen sebességgel elkezdte tekerni a pedált. A bicikli azonban nem mozdult. Illetve csak úgy tűnt egy pillanatra, mintha nem mozdulna, mintha az öreg az út közepén veszettül tekerve egy helyben maradna egy álló biciklin, valójában azonban ez csak egy igen rövid pillanat volt. Az öreg, még mindig tekerve a bicikli pedálját elkezdett lassan oldalra dőlni jobbra. Ilyenkor megáll az idő, mint egy lassított film pereg vissza szemem előtt a kép, ahogy az öreg teker, és dől, csak dől, de nem hagyja abba a tekerést, és a lábát nem teszi le oldalt, még a kezével sem engedi el a kormányt, csak teker, és dől, míg egy huppanással a tegnapi esőtől és a délelőtti napsütéstől szikkadt sárba nem cuppan az oldalára.
Az ember azt hinné, hogy összetöri magát, de nem. A részegeknek külön mentőangyaluk van, vagy inkább egész hadtest mentőangyal, aki nem hagyja ilyenkor, hogy megsérüljenek, vagy hogy megfagyjanak, amikor elalszanak az árokszélen mínusz húsz fokban. Mint Majoros közlegényt, aki a leszerelés napján 1985 februárjában elaludt Cegléden az árokban és a reggel már újra a laktanyában köszöntötte a fogdán. Janó bá sem törte össze magát. Leszedte magáról a biciklit, megkerülte, melléállt, mint az előbb, és újra felült a nyeregbe, és elkezdte tekerni a pedált, hogy már azon csodálkoztam, hogy ha a lánc le is van esve, a lába lendületétől, az őrült pörgés szelétől legalább el kellene indulnia annak a kerékpárnak. De az előre nem indult el, hanem megint lassan elkezdett dőlni jobbra, csak dőlt, dőlt, az öreg meg tekert, és tekert amíg újra le nem huppant a földre, pont mint az előbb.
Ezt már nem lehetett bírni, testvérem kinyitotta az ablakot, és még mielőtt az öreg harmadszor is elismételte volna a mutatványt odaszólt neki: „Janó bá, nem kellene feltenni a láncot?”
Az öreg addigra már ott állt a kerékpár mellett, készült volna felszállni rá. Lenézett a mezítelen fogaskerékre, és mintha teljesen természetes lenne, hogy eddig nem vette észre csak annyit válaszolt: „De igen.” Azzal lehajolt, megfogta a láncot, rutinosan felhelyezte a pedál fogaskerekére, felült a biciklire, és elkerekezett a kocsmába. A göcsörtös úton jobbra, balra imbolygott, mintha a felszáradt tócsákat kerülte volna.
Nem járt volna jobban az öreg, ha már az első huppanás előtt külső szakértőre bízza a tesztelést?
